Részletek az „Ékszerdoboz” c. kötetből
– Rosenthal nagypapa, Rosenthal nagypapa!
– Miért nem alszol, Ráhel?
– Mesélj nekem, kérlek!
– Most jól figyelj, mert amit elmondok most neked, az már nagyon régen történt.
Élt egy ember és vele együtt egy betegség, egy kór. Ez a kór ártatlan embereket támadott meg és ezek az emberek egytől-egyig zsidók voltak, úgy, ahogy te, Ráhel. Egyszer csak ez a kór elkezdte népünket üldözni, gyűjtőtáborokba, majd koncentrációs táborokba terelni, mint egy csűrhét. Én tizennégy voltam, alacsonyabbnak és gyengébbnek tűntem a többi gyereknél. Hamarosan felnőtté váltam, mikor szemem láttára ütötték agyon az apámat – ez mindenki mást lesújtott volna, de én tudtam, hogy apám minden ütésnél mondani akart valamit, a szeméből láttam. Tudod, hogy mit akart mondani? Azt, hogy „Sámuel, neked túl kell élned!” Valóban, ez a tekintet néha visszatér álmomban. Úgy, ahogyan a haláltáborban is velem volt minden éjszakán.
Halálszaga volt a másnapnak, halát sugallt a jelen, a múlt egyaránt. Bűz, tetű, férgek, éhínség. Tegnap az anyám, tegnapelőtt a nővérem, holnap egy barát. Csíkos ruhában éltem három évig, csíkos volt a Nap, a barakk, a priccs, a pokróc, a fekete kenyér. Mindig vártam valamit. Olyankor a távolból megláttam a Papa szemeit, mintha azt mondta volna, hogy „Még nem, még nem adhatod fel, nem adhatod fel értem, a Mamáért és Sáráért sem!” Megpróbáltam életben maradni, egyre jobban akartam élni. Összeszedtem a halottak tarisznyáiból a száraz kenyeret, nyálamat összegyűjtve majszoltam. 1945 volt, közeledett a front. A ruhatetvektől tífuszt kaptam, nagyon lázas voltam, de mikor felébredtem, csak ettem és ettem. Minél többen hullottak el mellettem, nekem annál több kenyerem lett. A nap, amely a szabadságot hozta, esőt is hozott, és az eső elmondta, ahogy ott zuhogott és én álltam benne, hogy „Sámuel, te ügyvéd leszel, a fiad orvos, az ő fia építészmérnök, az övé pedig országgyűlési képviselő.”
Ráhel alszik. Fárasztó lehetett az első napja az iskolában. Sámuel nagypapa pedig az ablakhoz lépve nézi, ahogy elered az eső, a brooklyni eső. Az eső mindent elmos. Elmossa a szennyet, a mocskot, a fájdalmat, az emlékeket.
Mert semmi sem olyan, mint az eső.
Süvít a szél odakint. Szinte csontig marja az embert a decemberi fagy. Rácsokkal borított ablakok hangjai adják a Karácsony előtti hangversenyt. Sok éhes szájat tömnek be kakaóval és kaláccsal ezen a reggelen a GYIVI étkezdéjében. Ha másból nem is, ebből tudják, hogy ünnep van. A kicsik karácsonyfadíszeket készítenek színes papírból, a nagyok az esti ünnepségre készülnek. Mindenki várja az esti ajándékozást. Ki rajzol, ki verslábat farag, és van, aki papírsárkányt eszkábál.
Sári néni, a gondozónő Dér Katalint keresi, és a padláson meg is találja, ragasztós zacskóval a száján, „félkész” állapotban, a szállni tudás csúcspontján.
Sári néni tudja, hogy Dér Katinak sosem volt édesanyja, aki azt mondhatta volna neki: „nem szabad”. Senki sem simogatta meg a homlokát elalvás előtt, és senki nem ölelte magához, ha rosszat álmodott. Nem ismerte azt a szót, hogy szülő, hiszen úgy találták a hatvani vasútállomás várószobájában, egy repedt cumisüveggel a kezében.
Úgy szerette volna mondani valakinek, hogy „Édesanya”. Úgy szeretett volna valakit szeretni, még akkor is, ha tudja, hogy ő nem kell senkinek. Ő egyszerűen csak azt akarta mondani valakinek: „Szeretlek!” Nem akart ő más lenni, mint a többi gyerek. Egy igazi Karácsonyt akart egy igazi családdal, egy igazi, nagy-nagy karácsonyfával, csillagszórókkal, meg olyan gyönyörű aranyalmákkal, mint amilyeneket az amerikai filmekben látni. A papája viccet mesélne nekik, a mamájuk pedig jókat főzne; rántott húst meg mákos rétest.
Az intézetben viszont a Karácsony is ugyanolyan üres, mint a többi ünnep. Az asztalt sok éhes gyerek üli körül, és kétpofára zabálva csillapítják éhségüket. Utána meg az ünnepi műsor jön az ajándékozással. Semmi beszélgetés, csak evés, aztán alvás. A másnap pedig épp olyan, mint azelőtt.
Kati 14 éves állami gondozott kislány, aki egy álmot szövöget az ágya mélyén, egy álmot, amit még senkinek sem árult el. Azt, hogyha megnő, lesz férje, családja, és Karácsonyeste körülülik az asztalt, vacsora után pedig mind a négyen a fenyőfához mennek, ami épp olyan, ahogy ő azt megálmodta: nagy és terebélyes.
Este pedig a gyerekek ágyához ül, és hosszan mesél nekik. Majd eloltja a villanyt, és halkan a fülükbe súgja: „Szeretlek, és boldog Karácsonyt, kicsinyeim!”
avagy képes-e a média megölni az irodalmat?
1995-ben Európa-szerte észlelhető az úgynevezett recesszió, ami ugyanúgy érinti a Keletet és a Nyugatot egyaránt. Számos mai ember arra kényszerül, hogy főállása mellett akár két-három mellékállást is betöltsön, vagy akár hazáját elhagyva, egy új országba menjen dolgozni, és családját anyagilag onnan segítse.
Amikor az embernek még magára sincs ideje, hogy is várhatnánk el azt, hogy egy apa vagy egy anya, gyermekét elalvás előtt dallal, mesével ringassa el, és ember legyen a talpán, aki tizenhét óra munka után leül Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését olvasni. Mégis vannak, akik azt állítják, ők általában az adott társadalom magasabb műveltségű rétegeit képezik, hogy szürkék a hétköznapok egy jó könyv nélkül, vagy nem ünnep az ünnep, és nem köszöntő a köszöntő vers nélkül.
Alacsonyabb műveltségű réteg nem fogadja be igazán az irodalmat, ők inkább a „ponyvát” részesítik előnyben, ahol a tárgyalást és a befejezést is a szájukba adják. Ugyanezt képes előidézni a média is, amely a napi gondokat feledtetve nyújt gyors felüdülést az emberek millióinak esténként.
Tegyük fel a kérdést egy adott társadalom különböző generációit megvilágítva. Egy mai gyerek nem igazán tehet arról, hogy olyan meséken nő fel, amelyekből az agresszió úgy csurog, mint egy gyors folyású erdei patak. A TV-képernyőn nap, mint nap látja, hogy veri laposra a macska az egeret – még akkor is, ha az újra feláll –, hogyan pusztítják az űrhajók egymást, vagy hogyan harcolnak a teknősbékák.
Ha egy gyermek olyan mesén nő fel, ami csak brutalitást sugároz, nem lesz képes az életet brutalitás nélkül elképzelni, csak itt a meggyilkolt ember nem áll fel. A tömegverekedésért börtönbüntetés jár. Egy népmesében csak az bűnhődik, aki rászolgál, és csak az kapja meg a jutalmát, aki valójában megérdemli. Mennyivel barátságosabb egy mese mondanivalója, és nevel is az élet becsületes gyakorlására. Közelebb áll egy gyerek lelkületéhez ez, mint az utópisztikus jövő 3020-ban az Androidok Földjén, valamely bolygón.
A mai tizenévesek, nem találva helyüket, a mesét kinőve – ugyanakkor komolyabb műveket nem befogadva – bolyongnak a közönségesen ellenséges világban. A fiatalok megtagadják az irodalom hasznos tanító jellegét és az álomvilágukat tükröző médiába menekülnek. A hőst nem Arany János Toldijában látják, hanem Steven Spielberg egyik absztrakt figurájában. Nem is tudják igazán, mennyire szükségük van a szépirodalomra, pedig felnőtté válásuk egyik eleme lehet, és sok krízisen átsegíthetné őket.
A középkorosztály mindennapi gondjától elfoglalt. Kimerültségüket a média túlfűtött romantikája fokozza, nemhogy megragadva egy könyvet, feledtetné problémáikat, s álomba ringatná őket. Az állandó stresszt levezeti a könyv, gyógyír az alvászavarokra. Az idősebb korosztálynak van ideje az irodalomra és a médiára is. Eddigi élettapasztalataikat igazolja az irodalom, és újabb értékekkel ruházza fel őket, s emellett időt tudnak szakítani az általuk kedvelt szappanoperákra, amely örök témaként szolgál köztük.
Az iskolai követelmények megterhelik a fiatalokat és a gyerekeket, akik már nem érdeklődnek más tudományok iránt. A tévéből mindezeket készen kapják. A felnőttek és az idősebbek nem rendelkeznek olyan kreatív képzelőerővel, ami lehetővé tenné imágójuk kialakulását, de a média egy tökéletes eszköz, ahol képek segítségével átélhetnek drámai szituációkat, beleélhetik magukat a főszereplő lelkiállapotába.
Igaz, hogy szükségünk van a média szórakoztatására is, amelyek gyors felüdülést szolgáltatnak, s olykor megnevettetnek, de nem feledhetjük, hogy az irodalom és a kultúra alapja az irodalom szépségében és örök aktualitásában rejlik.
Az irodalom még ma is ellensúlyozni tudja a mai média kérdéseit, amelyek elcsépeltnek tűnnek. Azaz az irodalom egy halhatatlan és mindig megújuló művészet.
Az eső áztatja a temetőt. Villámokat sújt az ég, úgy tiltja meg az esőnek, hogy abbahagyja násztáncát. Egy fiút látok az éjszakában, egy zokogó fiút. Egy sírkeresztre borult, reményvesztett embert, akinek csak az eső a szövetségese. Csak az eső érti őt, senki más. Segít neki. Megöleli. Megtisztítja. Édesanyja keresztjét öleli át az éjszakán, aki várta őt, akinek nem volt fontosabb dolog a világon, csak várni őt – hazafelé…
Messze most már a haza. Jaj, ember! Mit jelent az, hogy „otthon”? Nem érzi már az orrában a paprikás krumpli illatát, hiába hoz ő kifőzdéből, ott nem simogatják meg a fejét. Nem teszik hozzá, nem kérdezik meg tőle: „Jó, fiam?” Megtömik, odaadják és kérik a következőt. Villamosok robaja rázza fel időnként a várost. Lassan csendesedik a vihar, a villámok aludni szólítják az esőt. Vihar, kérd meg a Teremtőt, adjon a fiúnak erőt! Vállalja az utat hazafelé! Nem számít már, ami megtörtént. Nem számít, ami elmúlt, most van itt a jelen. Anyja nincs, de még apja igen. Bántja még, hogy pénzt lopott az apjától, hiszen se munkája, se pénze. Lopott, mert élni akart. Adni és kapni is.
Negyvenezer, ennyi volt. Égette a kezét a pénz. Keresztül-kasul űzte őt a városon a tette. Kereste azt a valakit, akinek, ha ad, kap is tőle. A piacon meg is kapta. Egy kutya dörgölődzött hozzá, és ennivalóért könyörgött. A kutya rántott húst kapott, amit az édesanyja is úgy szeretett. Kapott egyet, majd kettőt, végül nyolcat. Laci simogatta. A kutya meg csak evett. Elnézte még soká az állatot, majd sarkon fordult, és megpróbálta megtalálni azt az utat, azt a helyes utat – hazafelé…
Péntek volt. Fekete péntek. Hangosak voltak a sóhajok, melyet már követnek az emlékek.
Kezemben egy tálca habos süteménnyel ülök.
Öt óra. Lelkemet nyomja a bizonytalan. Süteményt sütött a nagymamám. Ez a sütemény nemcsak egy édesség, ez a szeretetének a záloga.
Hat óra. Ugye nem most volt a záróra?
Hét óra. Tétova óda?
Nyolc óra. Kezemben a tálca. Majszolom a női szeszélyt kétpofára.
Kilenc óra. Elteszem magam másnapra.
Tíz óra. Már nincs semmi, csak én. Asztalon a süteményes tálca. A Mami az élet tengerének túlpartját járja.
Két héttel később. A tálcán kővé dermedt sütidarabok. Én ülök, és csak nézem, de most már tudom, hogy a szeretetnek nincs sírkeresztje, meg az sincs rávésve, hogy a szeretet élt…
Hatvankilenc évet.
